A reggel Anchorage-ban jóval szürkébben és felhősebben indult, mint az előző napok, de Alaszka egyetlen többsávos autópályája már Palmer felé hívogatott. Némi bizonytalansággal vágtam neki az útnak: Palmerbe menjek először, vagy autózzak el egyenesen a mai nap legtávolabbi pontjáig, a Matanuska-gleccserig és mindent más majd hazafelé nézzek meg?
Old Glenn Highway
Mielőtt beértem volna Palmerbe (kb. 70 km Anchoragetól északra), tettem egy határozott kitérőt, hogy felautózzak a Pioneer Peak-re, így lekanyarodtam a régi Glenn útra (Old Glenn Hwy). Hamar kiderült, hogy a hegy nem adja magát könnyen: kiépített út nincs a csúcsra, oda kizárólag egy kőkemény gyalogtúrával lehet felmászni, így ez mára nem fog beleférni, de maga a kitérő a völgy és a Knit folyó látványa miatt azonban így is megérte az időt.
Palmer
Visszakanyarodtam Palmer központjába, amely alaposan különbözik a tipikus alaszkai bányásztelepülésektől. Palmert az 1930-as években, a New Deal program részeként alapították mezőgazdasági kolóniaként. Ide az amerikai Közép-Nyugatról költöztettek át farmereket, hogy kiaknázzák a Matanuska-völgy hihetetlenül termékeny talaját. A város ma is a világrekorder, gigantikus méretűre növő zöldségeiről híres, amit a nyári, végtelen nappali világosságnak köszönhetnek.
Double Shovel Taxidermy: Alaszka trófekultúrája
Bevallom Palmerben egy egészen bizarr úticél és szerepelt az útitervemben. Bár kifejezetten nem szeretem a kitömött állatokat, és a múzeumokban is messze kerülöm a preparátumokat, az alaszkai identitáshoz annyira hozzátartozik a trófeakultúra, hogy látni akartam a Double Shovel Taxidermy műhelyt, már csak a neve miatt is. A Google Maps pontosan navigált, ám végül egy teljesen átlagos, csendes amerikai családi házas övezet közepén találtam magam – se cégér, se műhely, talán jobb is így.
Ikonikus McDonald’s Palmerben
Ha már így alakult, átváltottam a popkultúrára: a helyi McDonald’s parkolójában lőttem meg azt az ikonikus fotót, ahol a gyorsétterem sárga boltívei mögött a háttérben a hatalmas, havas hegycsúcsok meredeznek. Ez legalább sikerült.
Turkey Red – étteremajánló Palmerben
A rám nem jellemző bizonytalan kóválygás miatt észrevétlenül elszaladt a délelőtt, és a déli harangszó már a Turkey Red étteremben ért. Elsőre egy teljesen egyszerű, helyi menüzős helynek tűnt, de a konyha abszolút kitett magáért. Egy leves és saláta kombót kértem menüben, a napi ajánlat pedig a klasszikus északi chowder volt.
Chowder – az alaszkai garnéla-gulyás
A chowder egy sűrű, krémes, leggyakrabban tejszín vagy tej alapú szaftos leves, amelyet burgonyával, hagymával, valamint tenger gyümölcseivel, kagylóval, rákokkal, hallal főznek tartalmas, lélekmelegítő egytálétellé.
Matanuska-gleccser
Egy gyors tankolás után délután egykor végre elindultam a Matanuska-gleccser felé. Palmertől ez még közel 100 kilométeres autózást jelentett a Glenn Highway hullámzó aszfaltján. A táj lélegzetelállító volt, de félúton elkapott egy brutális eső, és a folyamatos útépítések olyan szinten lelassították a haladást, hogy többször megfordult a fejemben a visszafordulás.
Wildwick kávézó: Alaszka legjobb espresso-ja?
De érdemes volt kitartani az eredeti terv mellet: belefutottam a nap legnagyobb felfedezésébe, a Wildwick kávézóba. Mindössze húsz perccel a három órai zárás előtt estem be a deszkákból épített kisházba, miközben odakint makacsul esett. De megérte: itt találtam meg Alaszka egyértelműen legjobb eszpresszóját. A tulajdonos barista lány elképesztő profizmussal bánt a géppel; kiderült, hogy a híg, vizes americanók és a fél liter tejben elrejtett csapnivaló kávék országában is létezik igazi crema és espresso. Ráadásul a zárás sem jelentett problémát: megengedte, hogy a kávémat a Matanuska-gleccserre néző, fedett teraszon fogyasszam el. Pazar élmény volt , még úgy is, hogy a szakadó esőben a gleccser szürke jégnyelvéről lőtt fotók nem lettek a legjobbak.
Aztán megálltam a szomszédos fogadónál is a jobb panoráma reményében, ahol végül akaratlanul is pótoltam a Palmerben elszalasztott taxidermiás, trófeás élményt: az étterem fala roskadásig volt pakolva hatalmas medve-, jávorszarvas- és kaributrófeákkal.
Jávorszarvas-család a Matanuska folyó partján
A visszaút Palmer felé ugyanúgy szakadó esőben és az útépítések miatti araszolásban telt, de Alaszka hirtelen egy olyan élménnyel kárpótolt a 2×2 órás feszült vezetésért, amiért önmagában megérte az egész kitérő. A Matanuska folyó túloldalán, közvetlenül az erdő szélén megpillantottam egy jávorszarvas-anyát a borjával, amint komótosan sétáltak a kavicsos folyóparton. Azonnal lehúzódtam a Jeep-pel. A sebesen rohanó folyó biztosította a tisztes és biztonságos távolságot, így egyáltalán nem zavartam őket, és percekig, teljes nyugalomban fotózhattam a párost. Ahogy visszaültem az autóba, az eső teljesen elállt, és kisütött a nap. Ideje volt megkezdeni a nap záróakkordját: irány a Hatcher Pass!
Hatcher Pass és Independece Mine: Tavaszból a téli szellemvárosba
A Fishhook Roadon kanyarodtam le az 1-es útról, és megkezdődött a meredek szerpentinezés. A 28 kilométeres emelkedő során a kocsi közel 1000 méter szintkülönbséget küzdött le, és elképesztő volt átélni, ahogy a zöldellő, tavaszi völgyből alig fél óra alatt felértem a másfél méter mély hóba burkolózott hágóra.
Itt, a zord csúcsok szorításában áll a legendás, élénkvörös kabinjairól híres Hatcher Pass Lodge, amely a vakító hómező közepén úgy fest, mint egy apró skandináv mesefalu. Közvetlenül mellette fekszik az Independence Mine, egy elhagyatott aranybányász-szellemváros, amely az 1930-as és 40-es évek aranylázának mementójaként dacol az elemekkel.
A terület komoly lavinaveszélyes zóna (avalanche area), a hófalak mellett gyalogolva pedig hirtelen megpillantottam egy fura, szurikátaszerű lényt a hóban: egy alaszkai ürge (Arctic ground squirrel) volt az, amely a hátsó két lábára egyenesedve, éberen pásztázta a fagyos horizontot.
Este hét órakor a parkőrök kíméletlenül zárják a kapukat; a fotózással annyira elütöttem az időt, hogy az utolsó pillanatban, szinte a záródó sorompó alatt surrantam ki a Jeep-pel, megkezdve a visszautat Anchorage-ba.
A bizonytalanul induló, de pazarul végződő nap végén Anchorage történelmi steak éttermében, a Club Paris-ban ültem be vacsorázni, ahol egy zseniális, friss garnélarák-salátával zártam le ezt a felejthetetlen napot.
Holnap reggel irány a Denali-highway és Talkeetna!
