Alaszka első nap reggel. A mai úticél Seward, de útközben végigkanyargok a Turnagain Arm mentén, teszek egy kis kitérőt Girdwoodba, ahol túrázni fogok, meglátogatok egy régi aranyásó falut, ebédelek majd remélem látok grizzlyket az AWCC-ben, aztán Alaszka egyik leglátványosabb útján meg sem állok Seward kikötővárosáig, aminek a közelében az Exit gleccserhez túrázok majd.
Az alaszkai szállásoknak van egy zseniális, íratlan szabálya: mivel a medvespray-t tilos felvinni a hajóra, repülőre, a hazatérő utazók többsége otthagyja a szobában a következő vendégnek. Így landolt nálam is egy teljesen ingyen kapott, családi kiszerelésű tömegoszlató gázspray-re hasonlító palack. Beillesztettem a Jeep Grand Cherokee egyik pohártartójába a kávé mellé és ezzel a megnyugtató, mégis enyhén baljós útitárssal indultam neki az Anchorage-ból kivezető Seward Highwaynek.
Gyorsinfó:
- Helyszín: Kenai-félsziget, Seward Highway
- Útvonal: Anchorage – Girdwood – Seward (oda-vissza)
- Vezetési távolság: oda-vissza: 430 km (2 x 215 km)
- Ajánlott idő: 2 teljes nap
- Szállás: 1 éjszaka Sewardban (előtte-utána: Anchorage)
- Látnivalók: Turnagain Arm, fjordok, havas hegycsúcsok, aranybánya, medve, jávorszarvas, Kenai fjord nemzeti park, Exit-gleccser, Seward
Turnagain Arm látnivalói
Mielőtt rátérnénk az első kilométerekre, tegyük tisztába a földrajzot. A Turnagain Arm valójában a Cook-öböl egyik drámai tölcsértorkolata, egy hatalmas, sziklák közé szorított fjord, amely közvetlenül Anchorage alatt nyúlik be a szárazföldbe. A nevét a hírhedt James Cook kapitánynak köszönheti, aki 1778-ban a legendás Északnyugati átjárót keresve behajózott ide, majd miután rájött, hogy a zátonyos vizek nem vezetnek sehova, csalódottan parancsot adott a megfordulásra – innen a „Turn again” (fordulj újra) elnevezés. Ez a vidék a világ egyik legszélsőségesebb árapály-ingadozásáról és a mindent elnyelő, veszélyes iszapágyairól ismert.
Chugach State Park
Alig hagytam el az Anchorage határát, a Seward Highway azonnal bemutatkozott. Az első tervezett fotóstophoz a Chugach State Park szélén, a part menti sínpár mellett húzódtam félre. Amikor megálltam és megpróbáltam kinyitni a kocsi ajtaját, Alaszka arcba vágott: hidegen metsző, brutál erejű akkora erővel rántotta meg a Jeep vaskos ajtaját, hogy azt hittem, zsanérostul tépi le a helyéről.
Lőttem pár fotót az öbölről és a sínekre kiállított monumentális hókotró vonatról (snow plow train) aztán a medvespaymet szorongatva másztam vissza a fűtött utastérbe.
Beluga Point: Bálnák a fagyos szürkeségben
Néhány mérfölddel arrébb fekszik a Seward Highway talán legikonikusabb panorámapontja, a Beluga Point. Ez a közvetlenül az öböl fölé magasodó sziklás kiszögellés szelesebb napokon úgy fest, mint egy északi tengerparti erődítmény. A hely nevét adó fehérhátú beluga bálnákhoz most nem volt szerencsém – ők leginkább a nyár végén, a lazacrajokat követve merészkednek be idáig.
Girdwood és környéke
A Seward Highwayről Girdwood felé lekanyarodva a táj ismét vált egyet: a tágas öböl panorámáját felváltja a sűrű, buja zöld és a hegyek szorítása.
Winner Creek Trail: túrázás Girdwood vadonjában
Girdwoodot elhagyva a Winner Creek szurdok felé vettem az irányt. Az aszfaltot felváltotta a komolyabb kátyúkkal és mély pocsolyákkal tarkított, burkolatlan murvás erdészeti út, ami meg sem kottyant a Jeepnek. Bár Alaszka legnépszerűbb túraútvonalainak egyikéről van szó, a parkolóba érve mindössze egyetlen árválkodó autó és a medveveszélyre figyelmeztető tábla fogadott, így első alaszkai mini-túrám során sajnos rögtön szembe kellett mennem, a “ne túrázz egyedüL” szabállyal. A medvesprayt szorongatva vágtam neki a fák sűrűjének.
🔗 Olvasd tovább részletesen: Alaszkai medve-kalauz: medvefajták és túlélési tippek
A Winner Creek mentén elterülő vadregényes, mohával borított mérsékelt övi esőerdő elképesztő atmoszférát árasztott. Persze folyamatosan nézegettem és minden neszre felkaptam a fejem. Bevetettem az alaszkai alapszabályt is: tapsolással és folyamatos zajkeltéssel haladtam előre. A medvepszichológia egyszerű: a vadállat nem akar veled találkozni, nem szerepelsz a természetes étlapján, és alapvetően csak akkor támad, ha váratlanul megleped, vagy ha anyamedvéről van szó a bocsaival. Ha időben meghallja, hogy közeledsz, szinte biztosan odébbáll, ő sem akar veled találkozni.
A fák között kanyargó ösvény egy látványos szurdokhoz, a Winner Creek Gorge-hoz vezetett, ahol a rohanó hegyi folyó zubogott a sziklák között. Sajnos a túra fénypontja, a szurdok felett átívelő, kötéllel húzható híres kézikocsi / fa kalitka (hand tram) le volt zárva, így a túlpartra nem tudtam átkelni. Visszafelé gyalogolva már oldódott bennem a kezdeti medvepara: szembe jött egy túrázó japán pár, majd egy család gyerekekkel, és hamar rájöttem, hogy egyszerűen csak túl korán érkeztem. Ahogy az ösvény benépesült, a sejtelmes őserdőből pillanatok alatt egy barátságos alaszkai kirándulóhely lett.
🔗 Olvasd tovább részletesen: Alaszkai medve-kalauz: medvefajták és túlélési tippek
Crow Creek Mine: Aranyláz Alaszkában
A Winner Creek ösvényét elhagyva folytattam az utat felfelé, és alig két kilométernyi murvás zötykölődés után megérkeztem az 1896-ban alapított Crow Creek aranybányához. Ez a hely Alaszka egyik legfontosabb hidraulikus bányája volt, és szerencsére elkerülte a műanyagszagú turistacsapdák sorsát: a létesítmény megőrizte autentikus karakterét. A területen évtizedek óta a Toohey család él, akik sokszor áram és folyóvíz nélkül, nomád elszántsággal tartják fenn a múlt század hangulatát. Több tucat patinás faépület, antik bányászfelszerelés és rozsdásodó, elhagyatott gépezet hever szanaszét, mintha az egykori szerencsevadászok csak tegnap tették volna le a szerszámot.
Bejárva a kis aranyásó falu épületeit, egy hamisítatlan, élő skanzenben találtam magam. Az egyik faházban régi szerszámokkal teli kovácsműhely, a másikban egy kiterített medvebőr és korabeli lakószobák repítettek vissza az aranyláz idejébe, miközben a kopott deszkák hátterében fenséges, havas hegycsúcsok magasodtak a felhők közé. A falu határában egy egészen szürreális, hatalmas, elhagyatott vaskályhákból álló gyűjteménybe botlottam, a település legvégén pedig le lehet sétálni a Crow Creek patak zúgó partjára. Ez pontosan ugyanaz a sebes vízfolyás, aminek a szurdoka felett kicsit lejjebb, a Winner Creek túrán próbáltam átkelni.
A bánya önálló bejárása 15 dollárba (kb. 4650 HUF) kerül, ami teljesen korrekt. Ha valaki szeretné, extra 25 dollárért az aranymosást is kipróbálhatja, a hordalékos zsák garantáltan tartalmaz néhány apró aranyszemet, hogy az élmény meglegyen, de a patakban saját szakállra is lehet próbálkozni.
Girdwood Brewing Company: sörök és foodtruckok a hegyekben
A kiadós túra és a Crow Creek Mine időutazása után a gyomrom félreérthetetlen jelzésekkel adta tudtomra, hogy ideje visszatérni a civilizációba egy komolyabb ebédre. Mielőtt végleg magam mögött hagytam volna ezt a völgyet, hogy visszakanyarodjak a Seward Highway fősodrására, befordultam a helyiek és az átutazók örökös törzshelyére.
Alaszka déli részén a sörfőzde-kultúra legalább annyira a mindennapok része, mint a medvevék és jávorszarvasok, a girdwoodi síparadicsom tövében megbúvó Girdwood Brewing Company pedig ennek az életérzésnek a csúcsa. A sílécekből eszkábált berendezések és a szabadtéri tűzrakóhelyek mellé a tulajdonosok egy zseniális modellt találtak ki: saját konyha helyett a legmenőbb helyi food truckoknak adnak helyet a sörkert udvarán. Bár a pult mögött csapolt sűrű IPA-k hívogatóan néztek ki, ma még legalább 2 órát kell vezetnem.
Sör helyett a Crepes de Paris food truckot választottam. A hagyományos édes verziók mellett szerencsére komoly sós palacsinta-arzenállal készültek, én pedig egy hamisítatlan, vad alaszkai sockeye lazaccal megtöltött verziót kértem. A friss, omlós, füstös lazachús és a hajszálvékony palacsintatészta kombinációja pazar ebédnek bizonyult. Nem volt túlkomplikálva, nem akart fine-diningnak látszani, de a friss alapanyagok miatt köröket vert a klasszikus út menti burgerezők felhozatalára.
Alaska Wildlife Conservation Center : Garantált nagyvadak Alaszka kapujában
Bár az utazás előtt napokig bújtam a fórumokat, a vadon törvényei kiszámíthatatlanok: senki sem garantálja, hogy egy kéthetes alaszkai úton az út szélén szembe sétál egy grizzly vagy egy jávorszarvas. Hogy ne bízzam a véletlenre, már az első napra beiktattam egy biztos pontot a Seward Highway mentén.
Miért érdemes ellátogatni az AWCC vadasparkba?
Az AWCC-t kár lenne egy lapon említeni a klasszikus állatkertekkel; ez a hely sokkal közelebb áll a nyers természethez. Az Alaszka-szerte megmentett állatok itt akkora területeken barangolhatnak, hogy ha a medvéknek épp nincs kedvük haverkodni, egyszerűen elrejtőznek a sűrű bozótosban.
Medvék
Nekem azonban hatalmas szerencsém volt: az egyik kifutónál egészen közelről láthattam JB-t (Joe Boxer), az AWCC igazi nehézsúlyú sztárját. JB egy monumentális Kodiak-medve, amely hátsó lábaira állva simán eléri a 270–290 centiméteres magasságot, és 450 kg felett mérlegel. Félelmetes és egyben lenyűgöző volt néhány méterre állni, még soha nem láttam ekkora medvét, mint egy kisebb autó.
🔗 Olvasd tovább részletesen: Alaszkai medve-kalauz: medvefajták és túlélési tippek
Jávorszarvasok, bölények és pézsmatulkok Alaszkában
A medvék mellett a jávorszarvasok (moose) kifutóját is útba ejtettem. Sokan a hatalmas lapátagancsos bikák képével érkeznek Alaszkába, de májusban egészen más arcukat mutatják: agancs sehol, a bundájuk pedig kifejezetten viharvert, cafatokban lógó, kicsit hajléktalannak tűnnek. Ez teljesen normális: a telet átvészelt nőstények és fiatal bikák tavasszal szabadulnak meg a vastag téli szőrzetüktől, a hatalmas agancsok pedig a bikáknál csak a nyár végére fejlődnek ki teljesen.
Aztán ott volt az a csorda, amit elsőre messziről bölénynek gondoltam. Bár az AWCC-ben él Észak-Amerika legnagyobb szárazföldi emlőse, az erdei bölény (wood bison) egy hatalmas csordája is, közvetlenül mellettük egy másik őskori túlélőcsoport legelészett: a pézsmatulkok (muskox).
A pézsmatulok valójában közelebbi rokonságban áll a juhokkal és kecskékkel, mint a tülkösszarvúakkal. Igazi jégkorszaki maradványok: a zömök, alig 120-150 centi magas, de a 300-400 kilót is elérő testüket a földig érő, barna szőrzet védi a fagyoktól. Ez a szőrzet rejti a qiviut nevű aljszőrzetet, ami a világ egyik legfinomabb, legmelegebb és legdrágább gyapjúja (nyolcszor melegebb a juhgyapjúnál!).
A vadasparkban még szürke farkasok, északi hiúzok, tarándszarvasok (caribou), vapitik (elk), sülök, vörös rókák és a Sitka feketefarkú szarvasok is találhatóak.
Seward Highway: végtelenített alaszkai panoráma
A vadaspark kapuját magam mögött hagyva még bő 120 kilométer várt rám dél felé a Kenai-félsziget főútján. Alaszka ezen a szakaszon a legzordabb arcát mutatta: a borongós, felhők szinte rátapadtak a fenyvesekre, a szemerkélő eső mosta a szélvédőt, de a Seward Highway ezen szakasza a cudar idő ellenére is folyamatos megállásra kényszerített. Az egyik ilyen spontán fotóstop alkalmával vettem észre egy hatalmas gallyakból épített fészket a fák lombkoronájának tetején. Amerika jelképe egy fehérfejű rétisasról (bald eagle) tanyázott ott.
Seward szállás: erdei menedék az Exit-gleccser közelében
Már este 7-8 óra felé járt az idő, mire elértem Seward külterületét, de a májusi alaszkai nyár sajátossága, hogy ilyenkor még szinte teljes, csalóka nappali világosság uralkodik a tájon. Az éhség ellenére úgy döntöttem, hogy először megkeresem és becsekkolok a szállásra. Az Exit-gleccser (Exit Glacier) felé vezető főútról letérve egy kátyús, burkolatlan, murvás erdei úton kellett lavíroznom a fák között, mire felbukkant a sűrűben megbúvó, hamisítatlan alaszkai faházam. Gyors átöltözés után azonnal visszaültem a Jeepbe: a belváros innen alig 8 kilométer, ami autóval egy szűk 10 perces gurulás a fjord partján.
The Cookery: Mi az a halibut, és miért ver oda a lazacnak?
Seward nemzetközileg elismert gasztro-zarándokhelye a The Cookery, ami egy kifejezetten letisztult, nyers alapanyagokra és a helyi tengeri fogásokra specializálódott étterem. Az étlap abszolút sztárja az alaszkaiak kedvence, a halibut.
De mi is az a halibut? Magyarul csendes-ócéáni óriáslaposhalnak hívjuk. Ez a tengerfenéken élő, hatalmasra növő lepényhal Alaszka egyik legértékesebb és legfinomabb hala. Amíg a lazac zsírosabb, karakteresebb, markáns „halas” ízvilágot képvisel, addig a halibut húsa hófehér, rendkívül tömör, szinte húsos textúrájú, és kifejezetten enyhe, enyhén édeskés, tiszta ízprofilja van. Mivel nagyon sovány és fehérjedús, a helyi séfek imádják vastag szeletekre (steakre) vágva, serpenyőben kérgesíteni.
A The Cookery-ben a serpenyőben sült verziót választottam. Zseniális, tahini öntetes gerslisalátával (árpával), friss bok choy-jal, sült gombával és egy selymes, édeskés kukorica-krém mártással (corn soubise) tálalták, amit a füstölt paprikaolaj tett tökéletessé. A hal kívül ropogós, belül hihetetlenül szaftos és omlós maradt.
Vacsora után tettem még egy rövid sétát Seward belvárosában, a tengerparti sétányon. A Resurrection-öböl felől érkező, jéghideg, viharos kikötői szél azonban gyorsan visszazavart az autóba. Az első nap utazási fáradalmai hirtelen szakadtak rám, így az erdei menedékem felé vettem az irányt.
Le Barn Appetit: Amikor a főszezon még téli álmot alszik
Alaszka, második nap reggel. A Seward környéki erdei kabinomban töltött első éjszaka után az igazi alaszkai reggeli reményében keltem útra. Alig pár perces sétára a szállástól található Alaszak leghíresebb palacsintázója, a Le Barn Appetit Inn & Crêperie. Május utolsó napjaiban járva azonban kénytelen voltam szembesülni a vidéki Alaszka egyik alapigazságával: a turisztikai főszezon hivatalosan június 1-jével robban be. A hangulatos crêperie még zárva tartott, így visszagondolva kiváló döntésnek bizonyult, hogy az előző esti sewardi kiruccanás alkalmával betáraztam némi hideg élelmet reggelire.
Exit gleccser – klímaváltozás testközelből
A szálláshelyemet tudatosan választottam a kisváros nyüzsgésétől távol, az erdő mélyén. Ez az út vezet egyenesen a Kenai Fjords Nemzeti Park egyetlen szárazföldön megközelíthető részéhez, az Exit-gleccserhez. A nemzeti park bejárata mindössze 12 kilométerre feküdt a faházamtól, ami a kora reggeli, teljesen üres utakon szűk negyedórás autózást jelentett. A terv egyszerű volt: az elsők között megérkezni a parkolóba, megelőzve a turista hordákat.
Az Exit-gleccser ritka kivételnek számít az amúgy méregdrága amerikai nemzeti parkok világában. A terület látogatása teljesen ingyenes.
A gleccser lábához vezető túra körülbelül 1 mérföld, azaz 1,6 kilométer hosszú (oda-vissza, kitérőkkel kb. 5 km). A látogatóközponttól induló első pár száz méteres aszfaltcsík hamar véget ér, ahonnan a terep klasszikus erdei ösvénnyé, majd a gleccser közvetlen közelében zord, sziklás morénavidékké változik.
Ahogy közeledtem a jégtömeghez, az út mentén kihelyezett, évszámokat jelző táblák drámai módon mutatták be a jégmező visszahúzódását. Megdöbbentő volt látni, hogy ahol huszonkét éve még vastag jégfal magasodott, ott ma már dús vegetáció és kopár sziklák találhatók. Bár a gleccser az elmúlt évtizedek során rendkívül sokat veszített a méretéből, a monumentális, jégtömeg látványa így is tekintélyt parancsoló.
Visszafelé tartva szándékosan (egy ranger javaslatára) letértem a kijelölt erdei ösvényről, és egy alternatív útvonalat választottam, amely a hatalmas gleccserfolyó, a Resurrection-folyó medrében vezetett. Az óriási, gleccserhordalékos völgyben május végén mindössze 2-3 keskeny, kristálytiszta patak csordogált, a meder többi része teljesen kiszáradt, köves síkságként terült el. Besétáltam egészen a széles meder közepéig. Innen, a völgy tengelyéből nyílt a legjobb rálátás az Exit-gleccserre. Összesen kb. 2 órát töltöttem itt.
Seward látnivalói
Az Exit-gleccser zord jégmezői után egy szempillantás alatt visszatértem a civilizációba. Seward belvárosába beérve az utcakép azonnal magával ragad: a színes fadeszkás házak és a kikötői épületek látványa valahol a vadnyugati westernfilmek díszletei, a skandináv halászfalvak között egyensúlyoz félúton.
Életem burgere a Gold Rush bistróban
A kiadós gleccsertúra után nyilván a hasam került ismét a fókuszba. A Gold Rush Bistro már a nevével és hangulatával azonnal megvett, de azt nem gondoltam, hogy itt szem életem legjobb burgerét egy nagyon jól összerakott friss salátával ellensúlyozva.
Resurrect Art Coffee House: Kávézó egy régi templomban
Ebéd után jöhetett a kötelező koffein-utánpótlás, méghozzá egy egészen rendkívüli helyszínen, a Resurrect Art Coffee House-ban. Ez az izgalmas kulturális hibrid egy egykori metodista templom szentelt falai között működik, kézműves kávézóként és kortárs képzőművészeti galériaként egyben. A hely igazi ékköve a régi templomtoronyban kialakított apró, elszeparált szoba, ahol egy masszív fa sakktábla és egyedi faragású sakkfigurák várják a látogatót. Stílszerűen ide, a sakktábla fehér mezőjére helyeztem le a feketémet.
A kiszolgálás végtelenül kedves, a galéria atmoszférája bájos és megnyugtató, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy magát az espressót sajnos egyáltalán nem tudják elkészíteni: egy túlpörkölt, keserű, égetett és ihatatlanul forró folyadékot mértek a porcelánba. A hely páratlan bája miatt azonban képtelen voltam haragudni rájuk.
Széchenyi Zsigmond nyomában a történelmi Van Gilder Hotelnél
A felemás kávéélmény után folytattam a sétát a történelmi főutcán, a színes fadeszkás házak és szuvenírboltok között. Pár perc gyaloglás után bukkantam rá Seward egyik legfontosabb épületére, a patinás Van Gilder Hotel épületére. A vörös téglás, viktoriánus stílusjegyeket hordozó szállodát még 1916-ban húzták fel, és a lobbiba belépve valósággal megelevenedik a magyar vadászmúlt: 1935. augusztus 25-én ugyanis pontosan ebben a szállóban vett ki szobát a híres utazó és író, Gróf Széchenyi Zsigmond az alaszkai expedíciója legelső napján.
A hoteltől alig egy sarokra már a Resurrection-öböl tengerparti sétánya húzódik. A vízparton süvítő, metsző óceáni szél ugyan nem volt túl barátságos, de a túloldalon vakító fehéren világító, monumentális havas hegycsúcsok panorámája azonnal kárpótolt a fagyos percekét. Gyorsan útba ejtettem még a modern Seward Community Library & Museum (helyi könyvtár és múzeum) épületét, majd a kikötő felé vettem az irányt.
A sewardi kikötő és a napi fogás
Mielőtt visszaindultam volna Anchorage irányába a kikötőben parkoltam le. Mire ideértem, a reggeli komor fellegek teljesen feloszlottak, és ragyogó, tiszta, már-már meleg napsütésben fürdött az egész öböl. A ringatózó halászhajók, a színes faépületek és a kikötői pallós sétány (boardwalk) és a háttérben magasodó hófehér hegycsúcsok látványa semmihez sem hasonlítható..
A legjobb pillanatban érkeztem: a tengeri túrákról és horgászatokról visszaérkező hajók épp behozták a napi zsákmányt. A hatalmas, frissen tisztított lazacokat és a méretes halibutokat a kikötő közepén álló, ikonikus Seward feliratú faállvány horgaira akasztották fel a büszke horgászok az elmaradhatatlan emlékfotók kedvéért.
Délután öt óra elmúlt és még bő két óra vezetés várt rám ma, így ideje volt búcsút inteni Sewardnak. Magam mögött hagytam a Resurrection-öböl vidékét, és elindultam vissza északra, Anchorage irányába a Seward Highway fenséges útján, ezúttal felhők és szemerkélő eső helyett ragyogó napsütésben, ráadásul a kora esti aranyórák lenyűgöző megvilágításában.
Seward Highway: Visszaút Anchorage-ba az aranyórák idején
Az utazás tervezésekor a medvék mellett az egyik bakancslistát fotó lehetőségem az volt, hogy lőhessek egy hamisítatlan, alaszkai hangulatú roadtrip képet, ahol a végtelenbe vesző aszfaltcsík mögött egy monumentális, havas hegycsúcs magasodik. A valóság azonban minden képzeletemet felülmúlta. A Seward Highway-en észak felé haladva a kétórás út során nem egyetlen ilyen pont volt, hanem konkrétan minden kanyar után egy-egy újabb monumentális hófödte hegy bukkant fel a szélvédő előtt. Olyan volt, mintha az első sorból néznék egy lélegzetelállító természetfilmet a moziban. Remek döntésnek bizonyult, hogy az utat május végére időzítettem: a völgyekben a természet már zöldült, tengerszinten nyíltak az első tavaszi virágok, a hóhatár viszont rendkívül alacsonyan, alig 500 méter magasságban húzódott. Ez az éles kontraszt a friss tavaszi zöld, a tavak kék víztükre és a szikrázó fehér hósapkák között olyan vizuális sokk, amit leírni szinte lehetetlen.
Alaska Railroad: A kék-sárga vonat a Kenai-tó partján
A folyamatos megállási kényszerem a Kenai-tó türkizkék víztükre mellett hozta el a nap egyik legnagyobb fotós élményét. Épphogy félrehúzódtam egy megállóba, amikor a távolból felbukkant az Alaska Railroad ikonikus, kék-sárga színekben pompázó szerelvénye, a végén a kétszintes, üvegtetejű panorámakocsikkal. Mivel ez a legendás vonat naponta mindössze kétszer robog el ezen a szakaszon, ezt a találkozást megtervezni sem tudtam volna jobban: tökéletes időzítéssel sikerült elcsípnem és lefotóznom a havas hegyek és a tó partja között kanyargó szerelvényt. Csak a záridőt néztem be, így egy kicsit elmosódott.
Moose Pass: Miért hívják így a Jávorszarvas-átjárót?
Hamarosan elértem a kifejezetten aranyos nevű Moose Pass aprócska, Chugach National Forest erdei által körbeölelt települését. A név mögött egy kedves helyi történet húzódik: 1903-ban egy helyi postai kutyaszán futott bele egy hatalmas, makacs jávorszarvasba közvetlenül a hágónál, az állat pedig olyan elszántan védte a pozícióját, hogy a szán egyszerűen képtelen volt elmenni mellette – így kapta a hely a Moose Pass, azaz „Jávorszarvas-átjáró” nevet.
Tern Lake: az egyik legszebb fotós megálló az úton
A következő kötelező pihenő a Seward és a Sterling Highway elágazásánál fekvő Tern Lake pullover (út menti kilátóhely) volt. Ez a mocsaras, fagyos lagúnarendszer a felhőkbe burkolózó hegycsúcsok tükröződésével Alaszka egyik legnyugodtabb és legtisztább fotós pontja.
Visszatérés a Girdwood sörfőzdébe
Annyi helyen álltam meg bámészkodni és fényképezni, hogy kezdett világossá válni: mire Anchorage-ba érek, a városi éttermek konyhái mind bezárnak. Úgy döntöttem, biztosra megyek, és hazafelé is lefordultam a jól bevált girdwoodi sörfőzdéhez egy gyors vacsorára. A zseniális lazacos palacsintás food truckot sajnos most nem találtam ott, így egy másik, szendvicseket kínáló guruló konyhától rendeltem. Hibáztam: egy nehéz, zsíros, túlsózott kaját kaptam, ami cseppet sem esett jól, és ahelyett, hogy energiát adott volna, kifejezetten elálmosított az utolsó egyórás éjszakai vezetés előtt.
Potter Marsh madárrezervátum Anchorage közelében
Már jócskán esteledett, mire a Turnagain Arm fjord partvonalát követő látványos aszfaltcsíkon elértem Anchorage abszolút előszobáját. Itt található az Anchorage Coastal Wildlife Refuge leglátványosabb és legkönnyebben megközelíthető része, a Potter Marsh madárrezervátum.
A 6ó800 méter hosszú, mocsár fölé épített cölöpös fa sétányra (boardwalk) lépve, egy egészen szürreális látvány fogadott. Az aranyóra legutolsó, búcsúzó fénysugarai valósággal narancssárgán izzó lángba borították a végtelen sásmezőt, miközben a háttérben a Chugach-hegység hófehér, jéghideg csúcsai emelkedtek a sötétedő égbolt felé. Fantasztikus, madárcsicsergéstől hangos fotós helyszín, ahol a szürkületben még sikerült elcsípnem Alaszka megismételhetetlen esti drámáját.
Már azt sem tudom pontosan, hány óra volt, mire beestem achorage-i szállásomra.
