Az utolsó szárazföldi napom reggelén az anchorage-i vasútállomás felé vettem az irányt. Úgy terveztem, hogy a parti sétányon kényelmesen elvonszolom a 20 kg-os feladós, de gurulós bőröndömet a pályaudvarig (alig 1,5–2 km), de végül nem a bőröndöt húztam el, hanem az időt. Hogy ne késsem le az indulást, az utolsó pillanatban kénytelen voltam egy Lyft autót hívni (olyan, mint az Über) az állomásra.
A pályaudvarra érve meglepő szervezettség fogadott. Mivel Whittier kikötőjéből hamarosan egy egyhetes hajóútra indulok a HAL Westerdam fedélzetén, a vasúttársaság és a hajótársaság, már itt az vasútállomáson is remekül együttműködött a hatékony logisztika és az utasok kényelme érdekében. A nagy, feladós bőröndöt még az állomáson fel kellett címkézni a hajó nevével és a pontos kabinszámmal. A leadott csomagokat innentől kezdve a személyzet kezelte; az ígéret szerint legközelebb már közvetlenül a hajó kabinomban fogom viszontlátni őket, így a vonatútra és Whittier-ben a városnézésre csak a kis hátizsákomat kellett magammal vinnem.
Az alaszkai vasúthálózat építése több mint száz éve, 1914-ben kezdődött, és az embert próbáló időjárási, illetve domborzati viszonyokkal dacolva 1923-ra sikerült összekötni az állam belső területeit a partvidékkel, összesen kb. 1000 km-es hálózatot építettek ki.
A vonat indulása előtt 15 perccel lehetett megkezdeni a felszállást. A Chugach Explorer-re keresztelt szerelvény kívülről szépen karbantartott, de belülről már nem olyan friss, inkább 80-as évek kicsit retró hangulatát idézik a műbőr ülések, néhol kopottas elemek, de amúgy jól karbantartott, tiszta, nagy lábtér és kényelmes ülések, elvégre Amerikában vagyunk.
A legendás Alaska Railroad kék-sárga szerelvénye percre pontosan gördült ki az állomásról.
A 2 óra 45 perces út eleinte pontosan azon a partvonalon haladt a Turnagain Arm mentén, amit pár napja a Jeep-pel már bejártam, de a panoráma-ablakokból még szebb látványt nyújtott a Chugach-hegység vonulata. Girdwoodot elhagyva a vágányok elváltak a Seward Highway vonalától, és egyenesen Whittier felé vettük az irányt.
Flying Crown: Ahol a hátsó kert egy kifutópálya
A vonatúton a hangosbemondón keresztül egy dedikált guide folyamatosan mesélte az útközben felbukkanó érdekességeket. A legszürreálisabb látvány dél-Anchorage határában fogadott, amikor elhaladtunk a Flying Crown magánrepülőtér lakóövezete (airpark community) mellett. Ebben a fura kis közösségben a házak mögötti füves kerteket nem választja el kerítés egymástól, hanem az így kialakult hatalmas zöld egybefüggő terüle, közös kifutópályaként funkcionál. Minden egyes lakóház garázsa vagy verandája mellett egy-egy kisgép (bush plane) parkolt. Autentikus alaszkai életkép, ahol a fűnyíró mellett a repülőgép is a családi ház kertjének alapfelszereltsége.
Whittier, Alaszka: A kikötőváros, ahol mindenki ugyanabban az épületben él
Anton Anderson alagút – Érkezés Whittierbe
A Whittierbe való bejutás egy igazi mérnöki csodán, az Anton Anderson emlék alagúton (Whittier-alagúton) keresztül vezet. A 2,5 mérföld (4,1 km) hosszú alagutat eredetileg 1943-ban robbantotta ki az amerikai hadsereg mérnöki osztaga a második világháborús utánpótlás vonal biztosítására a Maynard-hegy gyomrában. Ez Észak-Amerika leghosszabb kombinált közúti-vasúti alagútja.
A működése egészen zseniális: mivel az alagút mindössze egyetlen sáv szélességű, a vonatok és az autók szigorú, percre kiszámolt menetrend szerint osztoznak rajta, váltott irányú forgalommal. Az autók konkrétan a vasúti sínpár közé fektetett speciális betonpaneleken hajtanak át, a menetek között pedig brutális erejű, sugárhajtású ventilátorok szellőztetik ki a felgyülemlett kipufogógázt.
Az alagút sötétjéből kiérve balra azonnal felbukkan az öböl fölé magasodó Shakespeare-gleccser.
A vonat szinte közvetlenül az óceánjáró mólója mellett állt meg; a kocsiból leszállva mindössze pár lépést kellett sétálni a terminálig.
A gyors check-in után következett egy villámgyors ebéd a hajó fedélzetén, majd sietősen indultam is vissza a szárazföldre, hogy a hajó kifutása előtti pár órát kihasználva felfedezzem ezt az elszigetelt kisvárost.
Mivel a Daedalon otthon maradt, volt egy kiemelt küldetésem is: mindenképpen Bonine-t (tengeribetegség elleni helyi gyógyszer) kellett szereznem az első 2-3 napos nyílt óceáni szakaszra.
Begich Towers: Egy egész város egyetlen épületben
Whittier építészeti képe meglehetősen bizarr, aminek a központjában a brutalista Begich lakótorony magasodik. Ez a rideg, 14 emeletes szürke beton panelblokk leginkább a Murmanszk környéki szovjet laktanyák hangulatát idézi, nem hiába: eredetileg az amerikai hadsereg építette bázisként (Hodge Building néven) 1957-ben.
Ma itt él Whittier szinte teljes lakossága (mintegy 200–300 ember). Az épületben nemcsak lakások találhatóak, hanem itt működik a polgármesteri hivatal, a posta, a rendőrség, sőt, egy földalatti alagúton keresztül a helyi iskola is közvetlenül elérhető innen – egy város egyetlen tető alatt.
Prince William Sound múzeum
Whittier történelme 1941-ben indult, amikor az amerikai hadsereg egy titkos katonai támaszpontot és mélyvízi hadikikötőt létesített a Prince William Sound védett öblében, amelyet a Maynard-hegy gyomrába vájt, 1943-ban átadott 4,1 kilométeres Anton Anderson alagút kötött össze a külvilággal.
A Prince William Sound Museum pontosan ezt dokumentálja: egyszerre mutatja be a várost 1964-ben letaroló nagypénteki földrengést, az azt követő pusztító cunamit, valamint a csendes-óceáni hadszíntér katonai titkait. A kis múzeum legérdekesebb történetét az Aleut-szigetekért, azon belül is az Attu-szigetért vívott véres harcokat hozza közvetlen közelbe, ahol az amerikai katonák relikviái mellett az ott elesett japán katonai orvosok eredeti, hátborzongatóan nyers naplórészletei világítják meg az északi háború valóságát.
Whittier kis-hajó kikötő
A múzeum után a hullámlemezből készült gyalogos alagútcsövön keresztül átsétáltam a Small Boat Harbor felé. Útközben elhaladtam az ikonikus Anchor Inn mellett.
A Small Boat Harbor egy egészen más, éllettelibb arcát mutatja Whittiernek, mint a Begich Towers lehangoló betontömbje. Ez a fapallós sétánnyal körbevett kishajó-kikötő a városka igazi központja, ahol a Prince William Sound jéghideg vizén színes halászhajók, gleccsertúrás katamaránok és a Lazy Otter Charters vízitaxijai ringatóznak egymás mellett.
Benéztem a Log Cabin Gifts ajándékboltba. A faház mellett egy megrázó történelmi mementó őrzi az 1964-es nagypénteki földrengést követő pusztító szökőár emlékét: egy vastag fadarab által szorosan átszúrt gumiabroncs áll a fal mellett, amit a cunami elképzelhetetlen hidraulikus ereje préselt össze a kikötőben.
A Lazy Otter Charters irodáját érintve jutottam el a város egyetlen vegyesboltjába, ahol közölték a lesújtó hírt: a Bonine (a Daedalon helyi megfelelője) teljesen sold out, az egész városban egyetlen szem gyógyszer sem maradt. Mi lesz most? Továbbsétáltam a fogadó irányába (Inn At Whittier) irányába. Szerencsémre a Phillips Cruises gleccsertúrás katamaránja pont abban a percben kötött ki a mólónál. Odaléptem a legénységhez, hogy nem tudnának-e esetleg megszánni pár szem Bonine-nel. Elsőre tagadták, hogy lenne a hajón, de a kétségbeesésemet látva egy matróz végül előásott két szemet a saját készletéből, amit hálásan megvásároltam 5 dollárért. Megvan a túlélőkészlet, jöhetnek a hullámok.
Ezek után kicsit nyugodtabban fordultam vissza a nagy móló felé: a zsebemben a gyógyszerrel megkezdődött a hivatalos boarding, és felszálltam a Holland America Westerdam fedélzetére, hogy megkezdődjön az alaszkai utazásom talán leginkább várt szakasza.
