Azori-szigetek látnivalók (1. nap)

A Madeira-i utazás óta a másik Portugáliához tartozó szigetcsoport, az Azori-szigetek is felkerült a listára. Szuperzöld buja növényzete a Jurassic Park vegetációjával vetekszik, de T-Rex helyett tehenekkel, nem is kevéssel, ugyanis a szigetcsoport tökéletes zöld legelőin wellness-szelő tehénpopuláció számossága (267 000) meghaladja az állandó lakosok számát (245 000). De dinoszaurusz méretű élőlényekkel is találkozhatunk itt: tavasszal vonulnak át a Földünk legnagyobb állatai az akár 30 méter hosszúra és 150 tonnásra is megnövő kék bálnák. Az Azori-szigetekre jópár magasztaló jelzőt ráaggattak már, de leggyakrabban európai Hawaiiként hivatkoznak rá.

Az Azori-szigetek, Madeirához hasonlóan, Portugália autonóm területe, félúton fekszik Budapest és Boston között az atlanti óceán közepén, körülbelül 1500 km-re az európai partoktól. Legegyszerűbben és legolcsóbban Portugálián keresztül juthatunk el a szigetekre, két fapadossal, egy átszállással. Ha még nem jártunk Portugáliában, akkor érdemes kifelé Lisszabonon keresztül, míg hazafelé Portón keresztül repülni. Lisszabonra minimum 3, Portóra min. 2 napot szánnék.

Azt azonban fontos leszögezni már az elején, hogy az Azori-szigetek, annak ellenére, hogy az atlanti óceán közepén figyel és sziget, nem éppen egy klasszikus tengerparti nyaralóhely! Főleg nem a téli, tavaszi hónapokban. Igaz az óceán hőmérséklete télen sem megy 16-17 fok alá, viszont nyáron sem nagyon 21-22 fok fölé, talán csak augusztusban. Másrészt a tengerpart sok helyen megközelíthetetlen vagy nem alkalmas (veszélyes) fürdőzésre, vagy a fekete vulkanikus homok miatt érdekes, vagy inkább másképpen szép, mint egy karibi fehérhomokos partszakasz. Ezért sokkal inkább túrázós, felfedezős, bringázós, vulkanikus hőforrásokban mártózós, a tengerparton inkább napozós, szörfözős, vitorlázós.

0. nap – érkezés

Lisszabonon keresztül érkeztünk az Azori-szigetek 46 ezer lakosú fővárosába Ponta Delgadaba. A gép kicsit késett, így valamivel éjfél után landoltunk, de szerencsére megvárt minket a Micauto képviselője, aki a reptértől 1-2 km-re egy kivilágítatlan parkolóban adta át a kissé leharcolt Opel Corsánkat, amiből az ajándéknak ígért navigáció is kimaradt (szerencsére vittünk sajátot). Félálomban bevezettük a teljesen kihalt városon keresztül a szállodánkba és a másnapi jó időben bízva bealudtunk.

1. nap

Az úszó erőd

Az Azori-szigetek egyelőre nem tartozik a drága célpontok közé, így egy tengerre néző, erkélyes szoba is könnyen bevállalható volt. A szokásos mobilos ébresztőhang helyett azonban egy falrengető kürtszóra ébredtünk. Az erkélyen kinézve egy Havanna lakótelep méretű óceánjáró takarta a kilátást. Az amerikai Carnival flottájához tartozó Azura 290 méter hosszú, 36 méter magas, 19 (!) emeletes és a 3600 vendéggel és 1250 fős személyzettel 45 km/h sebességre képes a 115 000 tonnás úszó erőd.

Miradouro da Boca do Inferno

Első nap, reggeli után bepattantunk a Corsába és az Azori-szigetek legtöbbször fotózott része felé vettünk az irány. A Kék (Azul) illetve a Zöld (Verde) tavak partján lévő Sete Cidades, azaz a Hét város (egyébként egy pici 800 lelket számoló faluról van szó) illetve a települést és a tavakat körbeölelő hegyekben találhatóak a sziget legnépszerűbb túraútvonalai és legpazarabb kilátói.

A városból kigördülve hamar átvesszük a márciusban valószínűtlenül zöld dombokon, sokszor 30 cm hosszú lédús füvön kérődző helyi tehenek által árasztott nyugalmat. Visszaváltunk, nem sietünk. Először a várostól 15 km-re fekvő tónál (Lagoa do Canário) kanyarodunk le az útról, innét 1,5 km múlva érhetjük el a legismertebb kilátó pontot a Miradouro da Boca do Inferno-t (a pokol szája). Az utolsó meredek szakaszt megmászva elénk tárul Sete Cidades és a tavak. Egészen extra látványt nyújt a sziget szélén lévő vulkanikus tó, amint a zölden benőtt kráterperem túloldalán már csak a végtelenbe nyúló óceán figyel.

Monte Palace, a szellemhotel

Következő megálló a Miradouro da Vista do Rei-nél (Király kilátó) a 80-as években épített ötcsillagos Monte Palace hotel romjai. Az Azori-szigeteken ennél királyabb elhelyezkedésű és ennél pazarabb panorámát kínáló hotelt el sem lehetne képzelni. Az ötcsillagos, 88 szobás luxushotel 1989-ben adták át, de foglalások hiányában (érthetetlen) alig egy évig üzemelt. A tulajdonos vagy kifutott a pénzből vagy csak ennyi időt adott a helynek. Még évekig őriztette, aztán már a biztonságiakra sem futotta és szép lassan elkezdték az épületet kifosztani. Azori-szigeteken a bűnözés kb. nulla, mindenki kedves és nyitott, így a kifosztás ténye legalább annyira érthetetlen, mint, hogy egy ilyen prémium lokációban felhúzott szálloda érdeklődés hiányában bezárni kényszerült. Pedig az emberek mindent elvittek, ami mozdítható volt és azt is, ami nem. Nem csak a berendezés és a bútorok tűntek el, de a fürdőszoba falakról a csempék, a kád és a WC-k is, az ajtók, ablakok, lépcsőkorlát és a lift is.

Az érdeklődés azóta viszont megtöbbszöröződött, így most szezonon kívül is legalább 5-6 turistabusz és még több autó állt az elhagyatott szellemhotel parkolójában. A szerkezetig csupaszított betonépület úgy éktelenkedik ott a festői tájban, mint Budán a SZOT-üdülő csontváza. Az amúgy igencsak veszélyes épület csak saját felelősségre látogatható, de hatóságok láthatóan semmilyen módon nem próbálják megakadályozni, hogy a felelőtlen turista (na jó, én is felmentem) egy jó fotó kedvéért kockáztassa az életét a tetőre felmászva. A földszinten a legtöbb helyen áll a víz és pallókon lehet közlekedni. A falakat graffitik díszítik. Márciusban, amikor ott voltunk még nyomaiban látható volt Javier de Riba katalán művész alkotása: az átrium padlójára felfestett azulejos csempék formájában, igaz a január végén készült művet azóta erősen megdolgozta a beszivárgó eső. A liftet is ellopták, így csak a csigalépcsőn tudunk feljutni a felsőbb szintekre, ahol ajtók hiányában végigsétálhatunk az egykori luxusban. Egy dolog, amit nem tudtak elvenni, elvinni: a kilátás.

Sete Cidades

Bő 10 perc alatt legurulunk a szerpentinen és az erdőből kikanyarodva áttekertünk a Kék és a Zöld tavat kettéválasztó hétlyukú kőhídon. Valójában egy tóról van szó, csak a helyiek nevezték el őket így, mivel a beeső fény különböző színekben világítja meg a vízfelület két felét. A tóparton a Green Love nevű kajáldába menekültünk be a szél elől. Neve ellenére cseppet sem vega, így egy marhahúsos szenya kerül a tányérra, a kávé mellé pedig alap a Pastel de Nata. A 3-4 utcából álló kis faluban, továbbindulás előtt még érdemes elsétálni a fenyőfákkal szegélyezett úton a neogótikus stílusban épült Sao Nicolau temploming.

Termas da Ferraria

Sete Cidades-ből kb. 10km/20p autózással elérjük a sziget legnyugatibb csücskét, ahol egy olyan meredekúton kellett leereszkedni a tengerpartig, hogy nem voltam biztos benne, hogy akár 1-esben is vissza tudunk-e jönni a Corsával, így vártunk kicsit, amíg jött egy összkerekes látogató és őt követve ereszkedtünk alá, bízva, abban, hogyha lent ragadnánk segít majd felfelé, ha másban nem hát segítséget hívni.

A Termas da Ferraria egészen egyedülálló jelenség, hiszen a vulkanikus kőzet apálykor akár 40 fokosra is képes felmelegíteni, a télen amúgy 15-16, nyáron 20-22 fokos óceánt. A természetes beugrókba, medencékbe lejárókat, létrákat telepítettek, ezeket teljesen ingyen használhatja bárki. A parton kialakított medencék és fedett spa pedig fizetős. Honlapjukon semmi sem figyelmeztet arra, hogy az évben bármikor is zárva lennének, de amikor ott jártunk, csak 6-8 turista és a karbantartó autója állt a parkolóban. Mondjuk az időjárás sem volt velünk. Délelőtt még napsütés, minimális szél és 15-18 fok körüli volt, mostanra kb. 10-12 fok és metsző szél, az óceánban pusztító hullámok, ha valaki lemászott volna a fekete vulkanikus sziklák közé pattintott létrák valamelyikén biztos nem jött volna fel egyben.

Késő délután egy világítótorony érintésesével visszamentünk Ponte Delgadaba a szállodánkba. Mire visszaértünk a szél lecsendesedett, az ég kitisztult és az erkélyről nézhettük, ahogy a burzsoá amerikai nyugdíjasok az Azura fedélzetén kihajóznak valószínűleg Kanári felé.

Tasca étterem

A Foursquare szerint a legjobb, a Tripadvisor szerint a 6. legjobb (de a legtöbb értékeléssel rendelkező) étterem a szigeten. Asztalt persze nem foglaltunk, csak este 6 körül elsétáltunk arra, hogy majd 8-ra foglalunk, mire megéhezünk. Nice try. Viszont azt mondták, hogy most van még egy szabad asztal. Mivel utolsó esténk volt Ponta Delgadaban, így örömmel elfogadtuk és bíztunk benne, hogy megfelelően lassú lesz a kiszolgálás és megéhezünk mire a főétel elénk kerül. A tonhal carpaccio és a tonhal steak is remek volt. A hely specialitása pedig egy négyféle helyi halból (sajnos nem dokumentáltam) készült „halászlé”, halleves, amit egy nagy, kenyérlángossal lefedett, tálban szolgálnak fel. A leves forró gőze megpuhítja a kenyérfedőt, aminek a karimáját meghagyva kivágják a közepét, hogy a leves hozzáférhető legyen. A kaja hibátlan, a szerviz barátságosan profi, a számla korrekt.

Folytatás: Második nap bálnales és Lagoa do Fogo helyett: Caldeira Velha hőforrás, Santa Barbara tengerpart, Gorreana teaültetvény és lazulás a Poca da Dona Beija-ban