Reggel magam mögött hagytam a nyomasztóan sötét és esős Glasgowt, és az autópályán Edinburgh felé vettem az irányt, miközben skót napistennek áldoztam egy szendvicset. Útközben tettem egy kitérőt a Falkirk-i kerékhez és a gigantikus Kelpies szobrokhoz.
Kora délután érkeztem meg, a már szerencsére napsütéses Edinburghba, leparkoltam az autót a szállásomnál, a Murrayfield Stadion közelében. Nagyobb városokban általában az abszolút központban foglalok szállást, de mivel ide már autóval érkeztem és Edinburgh belvárosában a parkolás, akár egy olcsóbb szállás árával is felérhet, így nem véletlen, hogy ezt a környéket választottam: itt még ingyenes a parkolás, miközben a távolság sem vészes: busszal 10-12, gyalog 30-35 perc alatt elérhető a belváros. Vagy egyenesen a HayMarket felé robogva vagy a Leith patak partján sétálva a Dean village irányába. Én az utóbbit választottam.
Edinburgh szállások – melyik környékre érdemes foglalni?
Edinburgh gyalogosbarát város és a tömegközlekedése is remek, de egy hétvégére nem mindegy, hol vered fel a tanyád. Itt a két legjobb környék és tuti szállás tippek minden pénztárcához:
Old Town (Óváros)
Miért itt? A Royal Mile, a Vár és a szűk sikátorok (close-ok) birodalma. Minden sétatávra van, a hangulat pedig verhetetlen, még ha kicsit forgalmasabb is a turisták miatt.
- Luxus: The Balmoral Hotel – Edinburgh ikonja a Waverley állomás felett. Itt fejezte be J.K. Rowling a Harry Pottert.
- Boutique: The Witchery by the Castle – Gótikus, drámai, és elképesztően hangulatos közvetlenül a Vár mellett.
- Value (Jó ár-érték): Motel One Edinburgh-Royal – Modern, stílusos és verhetetlen helyen van a Cockburn Street lábánál.
- Budget: Code Pod Hostels – The Court – Egy régi börtönépületben kialakított, szupermodern kapszula-hostel a Royal Mile-on.
New Town (Újváros)
Miért itt? Széles sugárutak, neoklasszicista épületek és a legjobb éttermek. Kiváló a közlekedés (villamos a reptérről), és innen nyílik a legjobb kilátás az Óvárosra.
- Luxus: Gleneagles Townhouse – A St. Andrew Square ékköve, pazar tetőterasszal és exkluzív belső terekkel, minden várakozást felülmúlt, az ára is.
- Boutique: Kimpton Charlotte Square – Klasszikus edinburgh-i sorház, belül pedig modern, dizájnos dzsungel-udvar.
- Value (Jó ár-érték): Eden Locke – Pasztellszínű, stílusos apartman-hotel a George Streeten, saját konyhával.
- Budget: YOTEL Edinburgh – High-tech, minimalista szobák (kabinok) jó áron, központi helyen.
Water of Leith – sétány a patakparton
A városba vezető sugárúton elhaladtam a két brit luxusautó szentély az Aston Martin és Rolls-Royce szalonok mellett, de nem akartam rögtön itt leragadni egy fél napra, így lekanyarodtam a Roseburn örvényre, ami az Edinburgh-t átszelő, több mint 30 km hosszú Water of Leith Walkway egyik legszebb szakasza. Ez a folyóparti sétány a város egyik rejtett kincse. Pár lépés után a város zaja teljesen megszűnik, hogy átadja a helyét a madárcsicsergésnek és a víz csobogásának. Szuper futóútvonal lehet.
Ahogy a sűrű zöld alagútban gyalogoltam, a túloldalon feltűntek a Skót Nemzeti Galéria (National Galleries Scotland) impozáns épületei. Majd hamarosan még több épület és közeledtem a Dean Village városrészhez.
Dean Village
Bár ma ez Edinburgh egyik legirigyeltebb lakónegyede, Dean Village (eredeti nevén Water of Leith Village) évszázadokon át egy kőkemény ipari központ volt. Több mint 800 éven keresztül itt működtek a város legfontosabb gabona malmai. A folyó ereje hajtotta azokat az óriási malomköveket, amelyek Edinburgh kenyeréhez adták a lisztet. A 19. század végére azonban az új, modernebb gőzmalmok kiszorították a vízi energiát, és a falu lassan pusztulni kezdett – szerencsére pont ez mentette meg attól, hogy lebontsák és modern tömbökkel építsék be.
A Dean Village nem egy skanzen, itt emberek élnek, teregetik a ruháikat a régi udvarokon, mégis van benne valami érintetlen. Olyan, mint egy Grimm-mese díszlete, ahol bármelyik pillanatban felbukkanhatna egy középkori molnár.
A vörös óratorony és a Well Court
A “falu” legkarakteresebb épülete vitathatatlanul a Well Court. A pazar vörös homokkő falazatú tömböt és a kecses óratornyot 1883-ban építette Sir John Findlay, a The Scotsman újság akkori tulajdonosa, de nem magának. Egy jótékonysági projekt keretében emberi léptékű, tiszta és biztonságos otthonokat biztosított a helyi munkásoknak. Az eredetileg szociális bérlakásnak készült épületek, ma Edinburgh legdrágább otthonait rejtik.
Dean Bridge
A monumentális kőhidat 1831-ben adták át, és a korszak zseniális mérnöke, Thomas Telford tervezte. A híd négy hatalmas íve több mint 30 méter magasan feszül a fejünk felett. Mielőtt megépült volna, a völgybe való lejutás kész rémálom volt a lovaskocsiknak; a híd megnyitása után viszont az előkelő városiak hirtelen felfedezték maguknak ezt a festői környéket.
Meh. kávézó – a közöny verbális vallomása
A Dean Villageből kiérve, már ugyancsak éhesen, a folyamatosan pásztázó specialty kávézó radaromon felbukkant egy hely, aminek a neve mellett nem lehet elmenni szó nélkül: Meh. (= totálisan érdektelen, középszerű vagy unalmas). Egy kávézót így elnevezni? Ez vagy hatalmas öngyilkosság, vagy zseniális branding. Skóciában járva hamar rájöttem, hogy az utóbbiról van szó: a skótok imádják az öniróniát és a „visszafogott” (understated) stílust. A kávézó maga a minimalizmus szobra: letisztult belső tér, semmi felesleges giccs, csak a lényegre koncentrálnak. És a lényeg itt két dologban rejlik: a specialty kávéban és a kiváló szendvicsekben.
Honnan ered a „Meh”?
Bár a szó korábban is létezett elszórtan, a globális elterjedését a The Simpsons sorozatnak köszönheti. A sorozat írói szerint a szó a „közöny verbális vállvonása”. A szó karrierje 2008-ban ért a csúcsra, amikor bekerült a Collins English Dictionary-be, mint hivatalos angol kifejezés a közönyre.
Circus Lane
Frissen és koffeinnel feltöltve a Stockbridge Market Arch érintésével a híres Circus Lane felé vettem az irányt. Ez az egykori “mews” (azaz lovarda és istálló negyed) mára Edinburgh legbájosabb és legtöbbet fotózott utcájává vált, és nem véletlenül: a macskaköves, kanyargó sorházak, az ablakokból omló virágok és a háttérben magasodó St. Stephen’s templom toronya olyan látvány, amitől az ember legszívesebben azonnal ideköltözne.
Királyi botanikus kert
Innét az Arboretum sugárúton egy bő km a Royal Botanic Garden nyugati bejérata. Mindjárt fél5, így alig fél órám lesz itt, ami a teljes bejáráshoz ugyan kevés, de kényelmesen, rohanás nélkül át tudok sétálni a keleti kapuhoz mielőtt bezárnak.
A kert 1670-es alapításával a szigetország egyik legrégebbi növénytani gyűjteménye. Hatalmas, 70 hekátors zöld oázis, tele egzotikus növényekkel és viktoriánus üvegházakkal. Óriásfenyőkkel, sziklakertekkel, rododendron-erdőkkel, mókusokkal.
A hatalmas terület ellenére is mély nyugalom áradt a kertből, amit csak a záróra rituáléja tört meg: egy kertész kézi csengővel járta be az ösvényeket, nosztalgikus jelzést adva a távozásra. A keleti kapun kilépve, a Bellevue úton indultam vissza a városi zsongás felé.
Bellevue felé
A kerten kívül egy egészen más Edinburgh fogadott. A Bellevue úton indultam el vissza a központ felé, ahol a házak stílusa már a György-korabeli (Georgian) építészet szigorúbb, de méltóságteljes vonalait idézte. Elhaladtam a monumentális Mansfield Traquair templom mellett, amit gyakran „Edinburgh Sixtusi-kápolnájaként” emlegetnek a belső falfestményei miatt, majd beértem a Broughton Street lüktetésébe, ahol már a pubok és éttermek esti zsongása várta az utazót.
Sherlock Holmes
A Broughton Street végén, a Picardy Place-nél értem el a város irodalmi emlékezetének egyik legfontosabb pontját. Itt áll Sherlock Holmes bronzszobra, éppen szemben a The Conan Doyle pubbal. A helyszín szimbolikus: az író, Sir Arthur Conan Doyle 1859-ben pontosan ezen a helyen, az azóta már lebontott 11-es számú házban született.
Calton Hill
A nap végére hagytam a leglátványosabb pontot: a Calton Hill megmászását. Bár a lábam már tiltakozott, a meredek kőlépcsők leküzdése minden izzadságcseppet megért. Tökéletes időzítéssel értem fel a domb tetejére: a lemenő nap sugarai bearanyozták a várost.
A Calton Hill hangulata egészen különleges, nem véletlenül nevezik Edinburgh-t az „Észak Athénjének”. A dombtetőt uraló, befejezetlen Nemzeti Emlékmű (National Monument) tizenkét hatalmas dór oszlopával pont úgy fest, mint az athéni Akropolisz. Eredetileg a napóleoni háborúk hősének állítottak volna emléket, de 1829-ben elfogyott a pénz, így csak a homlokzat készült el. Ami akkor „Edinburgh szégyene” volt, az ma a város egyik legkarakteresebb, legfotogénebb jelképe.
A panoráma innen egyszerűen pazar, 360 fokos vizuális orgia:
- Nyugat felé az egész Óváros a lábam előtt hevert: a sötét sziklán trónoló Edinburgh Vár sziluettje és a Balmoral Hotel ikonikus óratornya uralta a látképet.
- Kelet felé tekintve a mélyben a Palace of Holyroodhouse és az új Parlament épülete látszott.
- Északon pedig a kékellő tenger, a Firth of Forth öble és a leithi kikötő darui csillogtak a távolban.
Mivel április volt, épp Húsvét idején jártam ott, a természet is ünnepi díszbe öltözött. Az egész domboldalt elárasztotta az aranyló sárga rekettye (gorse) virágzása. Ez a szúrós, de gyönyörű bokor ilyenkor borítja be Skóciát, és a napsütésben nemcsak látványos, de az illata is édeskés, kókuszos aromával tölti meg a levegőt.
Ott ültem a fűben, néztem, ahogy a fények lassan átúsznak narancsból lilába, és arra gondoltam: ez az a pillanat, amiért érdemes utazni. Végül erőt vettem magamon, leereszkedtem a dombról, és felszálltam egy emeletes buszra. Az ablakból még láttam a kivilágított várat. Holnap majd folytatás innét.
Belhaven Steak & Ale Pie @ The Hampton
A nap végére a telóm szerint jócskán 20 kilométer felett jártam –, így a buszról a szállásomhoz közeli The Hampton pubnál szálltam le. Pont az az autentikus skót pub, aminél elképzelni sem tudtam volna jobbat.
Ahogy beléptem, azonnal megcsapott a meleg és a pubok összetéveszthetetlen moraja. Szerencsém volt, mert épp elkaptam a brit szigetek egyik legnépszerűbb közösségi rituáléját egy jófajta skót kocsmakvízt és az utolsó szabad asztalt!
A mai gyaloglás és a hely szelleme miatt saláta szóba sem jöhetett. Valami ízig-vérig skót kalóriabombára vágytam, így rendeltem meg a ház specialitását: a Belhaven Steak & Ale Pie-t, azaz a sörben főzött steak pitét. Amikor kihozták, már a látványtól és az illattól helyreállt a lelki békém.
- A töltelék: Lassú tűzön főzött, omlós marhahús, amit a híres dunbari Belhaven Ale sörrel bolondítottak meg. A sör malátás, enyhén édeskés karaktert adott a szaftnak.
- A tészta: A tetején egy aranybarnára sült, könnyű és ropogós leveles tészta trónolt, ami halkan roppant minden falatnál.
- A körítés: Selymes, vajas burgonyapürét (buttered mash) kértem mellé, és persze a kihagyhatatlan mushy peas-t (sűrű borsópüré).
- A korona: Az egészet egy gazdag, vörösboros-marhaszaftos mártással (Merlot beef dripping gravy) öntöttem nyakon.
A gőzölgő vacsora, a háttérben folyó kvízjáték, a helyiek morja tökéletesen lezárta az első edinburgh-i napomat. Utolsó falatig elpusztítottam mindent, majd elégedetten ballagtam vissza a pár percre lévő szállásomra. Ennyi fért bele az első fél napba, az első nap délutánjába. Alvás, holnap vár a Royal Mile.
James Bond autói a Corstorphine roadon
Másnap reggel sétával indítottam és szándékosan csak két buszmegállóval messzebb szálltam fel, hogy megcsodálhassam az előző nap csak a szemem sarkából kiszúrt luxusautó kollekciót. A Corstorphine Road Edinburgh egyik “legposhabb”, azaz legelőkelőbb bevezető szakasza, és ezt mi sem bizonyította jobban, mint a két egymás mellett trónoló luxusautó-szentély: az Aston Martin és a Rolls-Royce showroomja.
A két showroom közös udvarában körülbelül 20 db 80-220 millió Ft/db értékű luxusverda sorakozott, köztük igazi ínyencségek.
Aston Martin – Power, beauty, Soul
Bár az Aston Martin ízig-vérig angol márka, itt, Edinburgh szívében sétálva nem lehet elfelejteni a leghíresebb “nagykövetüket”, Sean Connery-t. A néhai színészlegenda ízig-vérig edinburgh-i gyerek volt (a közeli Fountainbridge-ben született), és ő tette halhatatlanná a márkát a James Bond filmekben.
Rolls-Royce – A “Spirit of Ecstasy” árnyékában
Közvetlenül mellette a Rolls-Royce szalonja már egy másik dimenziót képviselt. Ez nem csupán az autózásról szól; ez a négykeréken guruló arisztokrácia. Érdekes történelmi apróság, hogy a márka egyik alapítója, Charles Rolls, bár walesi volt, imádta Skóciát, és számos korai autós megbízhatósági versenyt pont ezeken a zord skót utakon nyertek meg a 20. század elején, bizonyítva, hogy a Rolls-Royce nemcsak szép, de elnyűhetetlen is.
Royal Mile
Végül a kézzel varrott ülésekbe süppedés helyett felmásztam a hamarosan érkező piros double-decker emeletes busz felső szintjére és visszatértem a város szívébe, ahol a királyi elegancia és a modern politika szomszédos egymással: a Holyrood negyedbe.
Holyroodhouse Palota
A napot a Palace of Holyroodhouse falai között kezdtem. Ez az épület nem csupán egy múzeum; a brit uralkodó hivatalos skóciai rezidenciája, amelynek története egészen a 12. századi apátságig nyúlik vissza. Stuart Mária lakosztályában minden sarokról a 16. századi Skócia tragikus romantikája köszön vissza. Megálltam abban a kis szobában, ahol 1566-ban a királynő féltékeny férje, Lord Darnley és összeesküvői a szeme láttára szurkálták halálra titkárát és bizalmasát, David Rizziót. A padlón egy kis réztábla jelzi a helyet, ahol a legenda szerint a vérfolt évszázadokon át lemoshatatlan maradt. Akár hiszünk a legendának, akár csak a viktoriánus kor marketingfogásának tartjuk, a szoba nehéz, fojtogató levegője azonnal visszarepített a múltba.
A palota kávézója (The Cafe at the Palace)
A palota bejárása után a The Cafe at the Palace boltíves falai között tartottam egy rövid pihenőt, amely a királyi istállók egykori épületében, közvetlenül a belső udvaron kapott helyet. Az elegáns, mégis barátságos kávézó ablakánál ülve, a forró teám felett néztem, ahogy a felhők átúsznak a háttérben magasodó Arthur’s Seat sziklái felett.
Skót parlament
A palota szomszédságában magasodik a Skót Parlament. Ha valami, hát ez megosztja a helyieket! A katalán építész, Enric Miralles által tervezett, 2004-ben átadott épület egy organikus absztrakció: acélból, tölgyfából és gránitból készült, formái pedig állítólag a tengerparti csónakokat és a skót tájat idézik. Ez a modernitás éles, már-már provokatív kontrasztot alkot az út másik oldalán álló Holyroodhouse palotával szemben.
Royal Mile (Királyi mérföld)
Ahogy elindultam felfelé a palotától, a lábam alatt már a Royal Mile kövei koptak. Ez nem csupán egy utca, hanem Edinburgh gerince, ahol minden egyes macskakőre jut legalább két kísértethistória és három történelmi tény. Honnét a Royal Miles (Királyi mérföld) elnevezés?
- Royal (Királyi): A Royal Mile az edinburgh-i Óváros (Old Town) főútvonala, amely két királyi rezidenciát köt össze: a völgyben fekvő Holyroodhouse-palotát és a vulkanikus sziklán trónoló Edinburgh-i Várat. Évszázadokon át ezen az úton vonultak az uralkodók a várból a palotába (vagy fordítva), legyen szó koronázásról, esküvőről vagy állami ceremóniáról.
- Mile (Mérföld): Mert a hossza majdnem pontosan egy mérföld. De nem a szabványos angol mérföld (1609 méter), hanem az úgynevezett skót mérföld, ami valamivel hosszabb: körülbelül 1,8 kilométer.
A kifejezést egyébként mai formájában csak a 20. század elején kezdték el széles körben használni a turistakalauzokban, de a tartalom mögötte több mint 900 éves.
Canongate
A Canongate a Royal Mile alsó szakasza, amely 1856-ig közigazgatásilag különálló kisváros (burgh) volt Edinburgh-tól, saját városházával és börtönnel. Megálltam a Canongate templom sírketjénél, ahol a modern közgazdaságtan atyja, Adam Smith is nyugszik, majd a sárga homlokzatú, 16. századi Museum of Edinburgh-ban és a szemközti The People’s Story Museum-ban merültem el a helyiek mindennapjaiban. Utóbbi egy régi börtönépületben kapott helyet, és megrázóan őszinte képet fest a munkásosztály életéről. Mindkét múzeum ingyenes.
A Victoria street színes házai
Royal Mile-ról lefordulva a megszokott szürke homokkő látványa helyett Edinburgh legszínesebb utcája a Victoria Street fogadott. Az utca meredek íve és az egymás felett elhelyezkedő szintek látványos építészeti megoldást nyújtanak: az alsó sor üzletei felett egy gyalogos terasz fut végig. A szűk, macskaköves utca éles ívben kanyarodik lefelé a Grassmarket irányába, az épületek pedig egymás hegyén-hátán sorakoznak: alul élénk kékre, rózsaszínre, napsárgára és mélyvörösre festett üzletportálok, felettük pedig a sötétebb, monumentálisabb lakóházak magasodnak.
Ami igazán különlegessé teszi, az a Victoria Terrace. Ez egy gyalogos terasz, ami közvetlenül az alsó boltok felett fut végig. Felmentem a lépcsőkön, és onnan néztem le a kavargó tömegre – fentről még látványosabb volt az épületek ritmusa és az a furcsa építészeti megoldás, hogy a felső emeletek bejáratai tulajdonképpen egy másik utcáról nyílnak.
Az utca tele van egyedi boltokkal. Megálltam az Oink előtt, ahol egy egészben sült malac figyelt a kirakatban (a skót sertéssültes szendvicsük legendás), és benéztem helyi pazar cuccokba, a Aha Ha Ha Jokes & Novelties boltba is.
A Victoria Street eredetileg 1829 és 1834 között épült, hogy kiváltsa a régi, túl meredek és veszélyes West Bow utcát. Sikerült valami olyat alkotniuk, ami egyszerre modern (akkori szemmel) és mégis őrzi a középkori Edinburgh labirintusszerű hangulatát.
The Colonnades at the Signet Library – Ügyvédek elit teaháza az ódon könyvtár mélyén
A Parliament Square egyik legimpozánsabb, mégis kissé rejtőzködő épülete a Signet Library, amely nem csupán egy könyvtár, hanem a skót jogi elit, a Society of Writers to Her Majesty’s Signet székháza, ahol a korinthoszi oszlopok között olyan eleganciával szervírozzák a teát, ami a Downton Abbey-be is beillene. Az épület földszintjén található a The Colonnades, amely nevét a termet uraló, monumentális oszlopokról kapta. Ez a rész ma már elegáns étteremként és teázóként is funkcionál, ahol a vendégek szó szerint a történelem és több ezer ritka, bőrkötéses kötet társaságában költhetik el csúcsra járatott uzsonnájukat.
Szívesen bementem volna lőni pár fotót, de egyrészt teltház volt és nem foglaltam asztalt előre, másrészt kicsit csapzottan, hátizsákosan nem éreztem volna magamat komfortosan a porcelán csészék, ezüst evőeszközök és fehérkesztyűs szerviz közepette a kb. 32 ezer Ft-os (71 GBP/per fő) klasszikus délutáni teát szürcsölgetve és a hozzá járó kis süti/pogi menüt majszolgatva.
Ha az ember egy kis luxizásra vágyik és rákészül, akkor remek program a múzeumba is beillő épület könyvespolcai között meginni egy teát, de ez nekem ma most kimaradt.
Bár a helyszín nyitott a nagyközönség előtt (szerdától vasárnapig, 11:00 és 16:30 között), a látogatáshoz szinte elengedhetetlen az előzetes asztalfoglalás, mivel a limitált férőhelyek miatt gyakran hetekre előre teltház van.
Greyfriars temetőkert
A Greyfriars Kirkyard Edinburgh gótikus lelke. Itt áll Greyfriars Bobby szobra, a hűséges skót terrieré, aki 14 éven át őrizte gazdája sírját. De a kerítésen belül sötétebb erők is lakoznak: itt található a hírhedt “Bluidy” George Mackenzie mauzóleuma, aki a legenda szerint “poltergeistként” kísérti azokat, akik túl közel merészkednek. JK Rowling is sokat sétált itt: a rajongók azóta zarándokhelyként kezelik Thomas Riddell sírját, akinek neve Lord Voldemort ihletője volt.
Ebéd + kávé
Az ebédemet a Thomas J Walls Coffee-ban fogyasztottam el – ez a hely az 1900-as évek elején még optikaként üzemelt, és a belső tere megőrizte a sötét fa burkolatokat és a régi mestermunka hangulatát.
Utána pedig Skócia egyik legjobb kávéját, egy igazi specialty élményt kaptam a Resolute-ban.
Útközben elhaladtam a Frankenstein pub előtt is, ami egy régi templomban működik, és ahol az óránkénti “szörny-élesztés” a turistalátványosság.
Skót Nemzeti Múzeum
Amikor a skót égbolt megelégelte a napsütést és leszakadt az ég, én is aktiváltam az előre bekészített esőprogramot és gyorsan a közelben lévő Skót Nemzeti Múzeumba (National Museum of Scotland) menekültem.
Ilyen nemzeti múzeumot még nem láttam, minden szempontból meglepett. Először is: ingyenes. Hihetetlen, hogy egy ilyen kaliberű múzeumba bárki besétálhat jegy nélkül. Másodszor pedig: ez nem egy sima múzeum, sokkal inkább egy “csodák palotája”, ahol a történelem, a művészet, a technológia, a természet és a divat nem külön épületekben, hanem egyetlen vibráló térben él együtt.
Már maga a látvány is megér egy látogatást. Belépve a Grand Gallery-be egy hatalmas, öntöttvas oszlopokkal díszített, az eső ellenére természetes fényben úszó üvegtetős viktoriánus csarnok fogadott. Ez az 1860-as évek mérnöki remekműve, amit a londoni Crystal Palace ihletett. Mellette pedig ott az újabb modern szárny a monumentális kőtömbjeivel.
Koncepciójában egy kicsit hasonlít a glasgowi Kelvingrove Art Gallery-re. Az őrült zseni által összeválogatott eklektikus gyűjteményben senki sem fog unatkozni, szinte biztos, hogy mindenki talál valami számára érdekes témát bemutató termet. Csak a teljesség igénye nélkül:
- A jövő és a tudomány: Megálltam egy valódi részecskegyorsító (accelerating cavity) mellett, ami a CERN-ből érkezett, de láttam a Red Bull F1-es autóját és hatalmas gőzmozdonyokat is. Különösen mellbevágó volt az a COVID éveknek emléket állító Injecting Hope időszakos kiállítás, ahol egy hatalmas, 3D-s Covid-19 vírusmodell emlékeztetett a maszkos időkre..
- A természet ereje: Egyik pillanatban még egy félelmetes dinoszaurusz csontváza alatt álltam, a másikban már a kihalt Dodo madarat vagy épp egy seregnyi kitömött egzotikus állatot figyeltem.
- Divat: Itt látható a lenyűgöző, hatalmas abroncsos Court of Mantua dress a 18. századból, de pár méterrel arrébb már Zaha Hadid futurisztikus cipői vagy épp Ian Cameron (a híres Rolls-Royce dizájner) cipői meséltek a múltról.
- Művészet, történelem: Nem maradhatott ki az egyiptomi részleg sem a szarkofágokkal és múmiákkal, valamint a gazdag ázsiai és kínai gyűjtemény.
Az egyik leglátványosabb kiállítási darab a Millennium Clock. Ez egy tíz méter magas, szuperbonyolult toronyóra-szerkezet, egyfajta kinetikus szobor, ami a 20. század borzalmaira és vívmányaira emlékeztet. Amikor minden egész órakor elkezd mozogni és zenélni, az egész galéria megáll egy pillanatra, és mindenki megbabonázva figyeli a fogaskerek gördülését..
Edinburgh-i Vár
A zápor után a The Vennel lépcsői felé vettem az irányt. Ez az a pont, amit minden Instagram-fotón látsz: a meredek kőlépcsők felett az Edinburgh-i Vár fala olyan dominánsan magasodik, mintha ránk akarna dőlni.
Utána felmentem a várnegyedbe, de a Writer’s Museum (ami Robert Burns, Walter Scott és Robert Louis Stevenson emlékét őrzi) sajnos pont bezárt az orrom előtt.
Sebaj, kárpótolt a The Scotch Whisky Experience, ahol egy virtuális hordóban utazva ismerkedhettem meg a “folyékony arany” készítésének minden titkával.
A napot levezetve leereszkedtem a Princes Street Gardens-be. Kevesen tudják, de ez a gyönyörű park egykor a Nor Loch nevű, bűzös és fertőzött tó helyén terült el, ami a város természetes védvonalaként (és szennyvízcsatornájaként) szolgált. Ma viszont egy virágzó oázis. Elhaladtam a monumentális, 61 méter magas gótikus Scott Monument mellett, és megálltam a Gardener’s Cottage-nél (kertészlak), ami a pompás virágágyások és tulipánok között úgy fest, mint egy mesebeli kunyhó.
Majd a The Caledonian luxusszállodával szemben benéztem Sétáló Jánoshoz.
Johnnie Walker Experience
A napot a Princes Street nyugati végén, Edinburgh egyik legújabb és leglátványosabb attrakciójában, a Johnnie Walker Princes Street központjában zártam. Ez nem egy régi whisky-múzeum, hanem egyhatalmas high-tech “élményközpont”, ami egy egykori patinás áruház (a House of Fraser) épületében kapott helyet. Még messziről is látni az ikonikus, 1920-as évekből származó, restaurált sarokórát, ami felett most az arany sétáló figura trónol.
Közben beesteledett, így a következő emeletes busszal elindultam a Murryfield közelében lévő szállásom felé, de előtte ma este is a The Hampton-nál szálltam le vacsorára. A tegnapi Steak Pie után most egy másik angol/skót klasszikust a Fish&Chipset teszteltem.
Holnap reggel irány észak, irány a skót vidék, 7-8 napos Skócia road trip következik, első megálló Stirling vára.
